Nietzsche egy szállóigévé vált mondatát így fordÍtották magyar nyelvre: „ha valaki tisztában van életének „miértjével„, akkor a „hogyant” már a sorsára hagyhatja…”
A magyar nyelvű fordítás, mely a sorsba vetett bizalmat ecseteli, nem fedi teljesen az eredeti német aforizma minden árnyalatát. Nietzsche ugyanis a HOGYAN eltűrésről beszél. Vagyis aki tisztában van az életének „miértjével” az képes elviselni az oda vezető utat.
Ebből szükségszerűen adodik, hogy létfontosságú a “MIÉRT?” -ünk ismerése ha tudatossággal felvértezve szándékozunk minél hatékonyabban megbirkózni a „HOGYAN„-okkal.
Ennek jegyében zajlott számomra az idei virágszezon is. Aki ismer, az már többször hallotta tőlem hogy öt éve zajló virágos kalandomat nagyon sorsszerűnek érzem. Olyan mintha nem is én választottam volna magamnak, hanem valamiféle belső késztetésre engedtem a hívásnak. Furcsálltam, de eddig sosem kérdeztem inszisztensen és visszatérő rendszerességgel hogy “MIÉRT?” .
Éreztem ugyan, hogy jó nekem, kiegyensúlyoz, értelmet ad, újraélesztette bennem a tanulás iránti lelkesedést…de ezek mind csak mellékhatások voltak, következmények, nem okok.
Sosem probáltam intellektualizálni, körbejárni, darabjaira szedni és megválaszolni a MIÉRT-et. Talán nem is volt eddig annyira fontos, elég volt a bizalom.
Eljön azonban minden vállalkozó szellemű ember – s még most is alig hiszem hogy merem magam ide sorolni- életében a pillanat amikor a “MIÉRT?” létfontosságúvá, mert érzi, hogy nélküle már nem tudja legitimálni, és előre mozdítani a vállalkozását, sőt még önmagát sem.
Idén, a vátlozások küszöbén, igenis fontossá vált a “MIÉRT?”. S ha a “MIÉRT?” magját elültetted a szívedbe és elmédbe egyaránt, az többé nem hagy nyugodni és addig kell kérdezned, olvasnod, elmélkedned, meditálnod, érezned, mig megszületik a válasz.
Persze a válasz mindig is ott volt benned – mert ha nem lett volna, honnan is jöhetne – csak éppen fel kell hozni a tudatalatti mély sötétjéből a világosságba és nevet kell adni neki.
De ugye az ember nem tudhatja, amit nem tud, és nem láthatja amit nem lát. S mert az érzékszerveink kifelé irányulnak, én is megpróbáltam magamon kívül válaszokat találni. Ezért is fordultam a kedves női vállalkozó közösséghez, gondolván hogy ha már én nem tudom, nekem mit jelent a virág, hátha megértem abból amit másnak jelent.
Szebbnél szebb válaszok érkeztek: a virág “üzenet Istentől: éljek úgy, hogy gyönyörködhessen bennem, ahogy én szoktam egy- egy virágban” vagy “ölelés, élmény, pihenés, segítség, gondviselés, hálaadás”, “a kert és ház dísze és a lelkem melengetője”, “színfolt a mindennapokban” , “erő, frissesség, remény”, “feltölt és gyönyörködteti a lelkem, jó kedvre derít”, “otthonosság, békesség és szeretet szimbóluma”, “ünnepet visz a mindennapokba, reményt ad, vidámmá tesz”, “a figyelem, a szépség, a törékenység jelképe”, “az az érzés, hogy valami megmagyarázhatatlan jó történt velem”.
Ezeket persze mind igaznak érzem, mindenik kijelentés megragad valamit abból amit én is átélek, és mégsem válaszolja meg teljesen a saját, külön bejáratú MIÉRTemet.
Szeptember végén elkezdtem megtölteni virággal a saját vázáimat.
Elég viccesen hangzik, de annyira kiürült a motivációs tartályom, hogy jobb ötlet híján úgy döntöttem jó lenne eszembe juttatni, miért is termesztek virágot. Ha mindig minden virág amit levágok valaki más vázájába kerül, és én sosem örvendek neki, el is felejtem mire való a virág.
Megvallom, ez segitett. Ha bejöttem a házba, és levettem a cipőm, letettem a kulcsot az előszobai kisasztalra, megcsodáltam az ott levő virágcsokrot. Minden nap más volt ugyanaz a csokor. A rózsák voltak talán a legbujábbak, szoros, sötét árnyalatú bimbóik egyre jobban kinyíltak, pillecukor szerű laza, áttetsző szirmokra bomlottak. A hamvaska és az eukaliptusz viszont sztoikusan állták az idő múlását. Aztán a nappaliban, ha leültem olvasni, horgolni, tévét nézni, időnként ránéztem a virágokra és mosolyogtam.
A konyhában elhelyezett virágok örvendtek a legtöbb figyelemnek. Étkezéskor jó sokáig lehetett nézni, elemezgetni minden kis erezetet. De főzés, mosogatás közben is oda lehetett pillantani. Minden szállnak megvolt a maga személyisége és szerepe a csokorban.
A vegyes csokrokat szeretem a legjobban, mert a rengeteg szín és forma ellenére ők tünnek a legharmónikusabbnak. Egy magas szárú, lándzsaszerü kakastaréj kiegyensúlyozza a zinnia kerekségét. Egy játékos kis ördögszem könnyedséget ad egy nehéz, nagyfejű, pompás dáliának. És ekkor fogalmazódott meg bennem: nekem a virág a SZÉPet és az ebben rejlő harmóniát és egyensúlyt jelenti.
Gyerekkoromban frusztrációként éltem meg, hogy a bennem lévő müvészi hajlamnak nem találtam semmiféle kifejezési formáját. Nem voltam se képzőművésznek se zenésznek való, s bár irni nagyon szerettem volna, se bátorságom, se mondanivalóm nem volt hozzá. Az én világszemléletemben ezekben ki is merült a müvészi önmegvalósításra alkalmas médiumok palettája.
A virágtermesztésre, virágkötésre sosem gondoltam kreativ munkaként. Pedig nincsen is annál egyértelmübb teremtő folyamat, mint egy magot életre kelteni, virággá nevelni, ezt levágni, csokorba szedni és az élet egy fontos mozzanatát megünnepelni vele. Ez maga a kreáció, a teremtés.
MIÉRT van hát az életemben virág? Mert nekem így sikerült művésznek lenni. De sokkal fontosabb oka is van ennél: így válhattam aktív részesévé a teremtési folyamatnak, melynek eredménye, a SZÉP megalkotása.
A SZÉP pedig nem csupán életre keltett dekoráció, hanem Jordan Peterson szavaival élve: meghívó a Teremtővel való találkozásra. Egy kapu amelyen keresztül megpillanthatjuk a megfogalmazhatatlant, a transzcendenst. A művészi folyamat kutatás és felfedezés, a káosz renddé formálása. A művész pedig az emberi megértés határán áll és úgy változtatja a megfejthetetlent érthetővé hogy megbontja a létező struktúrákat s közben újat alkotva perspektívaváltásra kényszerit.
Ilyen a kert is szezon elején: maga a káosz, melyet a téli tervezés, a tavaszi munkák, renddé varázsolnak. S miután virágba borul, eszméletlen szépségét felvillantja és magot terem, szertefoszlik a varázs, visszazuhan a nemlét káoszába, hogy aztán tavasszal újból feléledjen és új világot szüljön a semmiből.
A vállalkozó és a művész rokonlelkek. Kérdéseket fogalmaznak meg és válaszokat találnak rájuk melyek elősegítik a társadalmat a szellemi és anyagi fejlődés útján. A nagy kihívás a művészet anyagi viábilitásának megvalósítása. Úgy érzem olyan időket élünk amikor az éhező művész mítosza úgy tűnik porba dőlni készül.
Nem csak kenyérrel él az ember… ez megkérdőjelezhetetlen. Most csak azt kell elhinni, hogy a művész-vállalkozó is képes társadalmi jólétnek örvendeni, mert a jövő egy lelket-testet integráló társadalomé. Megérett rá az idő, hogy lelki jólétünk, szellemi fejlődésünk elnyerje méltó helyét a matéria- centrikus világunkban. Meg kell tanulnunk monetizálni a művészetet úgy, hogy közben ne veszitse el lélekformáló kvalitását. Én most éppen ezen dolgozom…